Na igen, a tavasz egyik évszak a négy közül. Van aki szereti, van aki nem  (ilyen embert én személy szerint nem is ismerkek). Vannak a földnek olyan zugai, ahol nincs is tavasz. Ilyenkor újraéled a természet, kizöldülnek a fák, bláblá...
Nem szeretném, hogy úgy érezzétek, valami tanulmányt készültök olvasni, vagy, hogy  épp a Wikipédia sorai közé tévedtetek valahogy. Hogy ki hogyan érez a tavasszal kapcsolatban, az ő személyes baja. Én azt fogom leírni nektek, hogy rám milyen hatással vannak az említett évszak kezdő akkorjai.
Induljunk a végétől, ahhoz, hogy kiköthessünk az elején. Az ősszel semmi bajom, sőt kifejezetten imádom, a színeiért meg egyszerűen oda és vissza vagyok. De abban a pillanatban amikor lehulltak az utolsó falevelek és a hőmérő   higanyszála a pokol mélyére csúszik, rajtam valamiféle legyőzhetetlen depreszzió kezd el uralkoni A pocsolyák szépen lassan befagynak, a kint töltött idő meg  nem okoz semmilyen bologságot, sőt igyekszem leginkább az ablakból megfigyelni a kinti helyzetet, változást remélve. Na ez az a periódus, amikortól türlemetlenül a kezemben szorongatom a tavasz belépőjét, türelmetlenül várva arra, hogy megérkezzen és kezébe adhassam.  

Basszus, azt hiszem ismét kezdtem elkanyarodni a célnak kitűzött témámtól. Azt szerettem volna elujságolni, hogy tegnap úgy éreztem, hogy hamarosan lehetőségem nyílik átadni a reményeimet őrző belépőt az új  kezdetnek, vagyis a tavasznak.
Vannak emberek akik szilveszterkor, vagy csak úgy az év utolsó napjaiban listákat irogatnak és fogadalmakat tesznek maguknak, ünnepéljesen lekörmölve naplójuk valmelyik szögletébe, annak a felismerésnek következményeként, hogy januárban előttük lesz a tiszta lap és minden előlről kezdődik, vadi új énekkel és lehetőségekkel. 
Nálam ez a tiszta lap valahogy tavasz környékén kerül elém. Addig úgy érzem, hogy zombiként vegetálok, csak úgy vagyok.
Tegnap kimentünk sétálni. Igazából már ahogy kiléptünk a  lépcsőházból megéreztem valami tavaszost a  levegőben. Aztán, ahogy haladtunk a blokkok közt boldogan tapasztaltam, hogy elkezdett olvadni az a gonosz fehérség, amivel nekem eddig soha nem sikerült megbarátkoznom ( a téli sportok kedvelői most valószínűleg csúnyán néznének/néznek rám). Azt is mondhatnám, hogy hét ágra sütött a nap, de igazából nem is számoltam. :)

Úgy döntöttünk, hogy  a Maros-part fele vesszük az irányt. Az északosabb olalon ugyan még két pofa korcsolyázott, de a másik oldalon egy teljes kacsa sereg úszkált körbe-körbe valami téplálék reményében. 
Egész barátságosnak tűntek. Sőt a "helyzet" is egészen barátságosnak tűnt: miközben bámészkodtunk a plusz hőmérsékletben, hátunkat az ébredező nap melegítette, feltöltve minket energiával. Sőt annyira oda voltunk a felfedezéstől, hogy úgy döntöttünk meghívjuk ebére a kacsabandát.  Visszaszaladtunk a lenti kisboltba valami morzsálnivalót bezsebelni.  Végül bedobáltunk nekik egy egész kenyeret. Na jól van, bevallom, mi is megkóstoltuk, a friss levegő valahogy meghozta az étvágyunkat. 

Úgy érzem lassan előhúzhatom azt a fehérlapot, felfirkálva rá a 2020-ra kitűzött terveket, amik még csak fejben lebegtek eddig. Jó, tisztában vagyok vele, hogy január végén  még eléggé beteges ennyire várni a tavaszt, de miért ne tenném? Ha a boldogságom mégis  túl korai, s csalódnom kell megérzésemben, legfejjebb pár héttel tovább szemlélődök az ablak belső oldaláról... :)