Az embert ünneplik a keresztelőjén, csak még nem tud róla. Aztán mikor leérettségizik, elballag, előléptetik és  a többi. Ünnepeltek már fellépések után is, csak engem és a zenekart is. Mondhatom van némi élményem elraktározva ebben a kategóriában, de amiről ma írok az mégis teljesen más.

Megboldogult tinikoromban (azt hiszem nem csak én követtem el ilyensmit), rákattantam a csajos filmekre. A tipikus kisvárosi lány lehorgonyoz egy nagyvárosban, az álmait vadászva. A tipikus hősnő, a tipikus történetekben rengeteg akadályt küzd le: dolgozik, harcol azért, amit kitűzött célnak.
A rengeteg álomvadász sztori közt akadt olyan is, amiben épp írói pályára lépne a kisvárosi lány. Miután megmászta a hegyeket és végigbotorkált a  sűrű erdő összes "gyökerén", a szemek könnyekkel telnek meg, mindenki újong és megtartják a jól megérdemelt bemutatót, bulit, vagy bármit ami megfelel "hepiendnek". A siker teljes, mindenki jókívánságokat szór a fejére, majd halálra ölelgetik. Akkoriban a barátnőimmel csak álmodoztunk ezekről a pillanatokról, majd legyintettünk: “Áh, ilyen csak a filmekben van!”

Tapasztalatok az otthoni bemutatómról:
Eljött a pillanat, amikor hírtelen én lettem a lány a tévében. Napokig izgultam, hogy vajon mi lesz?
1.Még sosem olvastam fel közönség előtt, plane nem  a saját írásomat   ( persze bátorítottak mások, hogy kábé ugyanaz, mint amikor előadod a saját dalodat közönség előtt, de nem, nem ilyen volt)
2.Attól tartottam, hogy nem gyülnek be az emberek, de nem volt gond ezzel sem.
3.Aztán az riasztott, hogy mindenkit ismerek a részvevők közül, hogy talán majd ez okoz lámpalázat, de igazából pont ez adott erőt.
4. Egy olyan helyet néztem ki, ahol azelőtt még sosem jártam, nem tudtam milyen, kik látogatják, hogy mennyire barátságos, mennyire népszerű, ebben is csak pozitivan csalódtam.
5.A felolvasás miatti izgulás mellé betársult az is, hogy görcsöljek a két dal miatt, amit előadni készültem. Régen álltam ki akusztikusan, egy szál gitárkísérettel, de ez is jó érzésekkel töltött el, picit visszavitt úgymond a "Stonecrops gyökerekhez".


 (egyik barátnőm által készített kép, miközben a Sóvidék tv egyik műsorában vallattak)

Na igen, ne kanyarodjunk el túlságosan az eredeti témától. Az ünneplésről, az ünneplés érzéséről akartam mesélni nektek. A bemutató elején borzalmasan izgultam, így utólag be merem vallani. Aztán pár mondat után fellazultunk és annyira belemerültünk a beszélgetésbe, hogy az elénk tett borocskából is elfelejtettünk kortyolni, amit a későbbiekben természetesen pótoltunk. :)
Picit aggódtam abban a szakaszban, amikor a közönségé volt a szó, azaz amikor kérdezniük kellett volna, de maradt a kínos csend. A későbbiekben kiderült, hogy csak azért nem kérdeztek, mert túl ügyes volt a beszélgető társam. Bármilyen kérdés merült fel bennük, Mónika már feltette nekem. Ezt utólag árulták el, már sokkal lazább hangulatban, a számomra szervezett meglepetés ünnepségen.

 (épp egyik dalunkat adjuk elő)

Jól esett, hogy ott volt velem mindenki aki fontos volt számomra. A családom, a barátaim, a kiadóm. Rengetegen örökítették meg a pillanatot képeken és videókban, nem csak nekem, hanem saját maguknak is. Amikor sorbanáltak, könyvvásárlás és dedikálás céljából, a szívverésem kétszeresére gyorsult és a jólkigondolt aláírásom remegő vonalakká változott bármennyire is próbálkoztam irányítani. Mindenki kedvességet és energiát küldött felém. Az esemény vége fele láttam, hogy apum eltűnt, anyum meg stresszesebb alakot kezdett felvenni. Ahogy hazaértünk kiderült miért is. Az összes vendég nálunk kötött ki az udvaron. 
Igazából csakakkor ébredtem rá, hogy ők mennyire  készültek erre a napra. Kidíszítették fényfűzérekkel az udvart, apu tábortüzet rakott. Az emberek körbeállták a tüzet, aztán bent a nappaliban, már kellően ellazulva, mit sem sejtve semmiről, valami dobszót hallottam az udvarról, kiindultam megnézni mi az, viccesen megjegyezve, hogy "csaknem valami szertartás?"
Pontosan az volt. Egy férfi érkezett három gyerekkel, dobokkal, kürttel, talpig bőrben és bundában. Valamiféle áldást  kért a fentiektől, emlékeztetve minket gyökereinkre, aztán a tűz megvilágította az egybegyültek arcát, az enyémet is. Azok az emberek miattam voltak ott, engem ünnepeltek, minél nagyobb és melegebb lett a tűz, annál inkább rázott a hideg. A tűzpattogás, az elkattant fotók és az újra elhangzott dícséretek közt ráébredtem, hogy a filmek életrekelhetnek, bármilyen nehéz is, be kell vallanunk, hogy semmi sem lehetetlen. Ott akkor abban a pillanatban úgy éreztem, hogy kellő erőt és motivációt szívtam magamba egy újabb évhez, egy újabb fejezethez.
Köszönöm, a támogatást, az ajándékokat, meg, hogy vagytok nekem!

 (a tűz, ami értem lobogott)