A következő forgatókönyv ismerős lesz nagyjából mindenkinek. Adott egy kiégett sivatag, még a szél is csak néha fúj, mert túl dög hozzá, a nap szinte kiéget mindent, az élet létezésében való reménykedés is extra luxusnak számít.  Aztán hírtelen mégis csak egy kis paradicsomra, mondjuk úgy, hogy oázisra akadunk a nagy semmi közepén... 

(itt már rátaláltam az oázisra)

Láttatok ti is már ilyen filmeket, biztos vagyok benne... A hely, és az ember akiről ma mesélek nektek, nem filmbeli, ez valóság, sőt nem is kell több ezer kilóméterre hajózni, vagy repülni sem.  Egy olyan itteni városról van szó, ahol az emberek fő célja nem az alkotás, a gyarapítás, az érték létrehozás. Az elmesélt infók szerint itt leginkább csak úgy tengődnek egyik napról a másikra. Inkább boldogítják magukat valami innivalóval, miközben a hátuk mögött eldobott pördülő üvegekkel párhuzamban az évek is pörögnek mögöttük, de ez őket kicsit sem hozza lázba.
Jól van, nem nyúzom tovább a... Rátérek a lényegre. 
Hol volt, hol nem volt, egyszer csak összegyűlt annyi saját dalunk és feldolgozásunk, hogy szívesen adtuk volna fejünket valami studiózásra. Mi zöldfülüek, nem mertünk belecsapni a forró lecsóba, tapasztalat és anyagi hiányában.  Igazából nem tudom, hogy, mert nem fogtuk ki a " három kívánságos" aranyhalat, de rátaláltunk erre a Csodaemberre, aki eddigi zenés projektjeinket  támogatta úgy  biztató szóval, mint tettel.

A Csodaember igazi neve Muzsi Attila.  Attila  életében  már sokat tapasztalt, hallgatjuk is tágra nyílt fülekkel valahányszor egy-egy sztorit előad nekünk múltjából, mert abból csak tanulni lehet. Egykor ő is zenész szeretett volna lenni, de valahogy túl sok akadály gördült eléje, amit nem mindig volt ereje és lelki ereje leküzdeni. Legyünk őszinték: a kamaszkor hamar elmúlik, az embernek meg nagy döntéseket kell hozni azzal kapcsolatban, hogy szembemegy a rendszerrel és azt csinálja, ami élete vágya (feladva minden mást), vagy meghozza  a  másik fajta áldozatot azzal, hogy szíve vágyát feladja és elkezd felnőttként viselkedni, betartva a szabálykönyv legtöbb bekezdédését.
(minden egyes kis darabka hozzátesz egy szót a  történethez)

Attillának fel kellett adnia zenei karrierjét, talán áttérve a művészet egy másik dimenziójába. Amiben még jeleskedik, arra is igazán felnézhetünk. Időközben asztalos lett, felvásárolta egy csirkefarm óriási csarnokát. Ebben az épületben lakást rendezett be (elképesztő igényességgel), óriási műhelyt alakított ki magának. Az egyetlen bökkenő a bejegyzés elején felvázolt problámákba való ütközés volt. Nem igazán talált olyan embereket akik szeretnek dolgozni. Elmondása szerint a  környezetében ha kikerül egy valamire való ember, az pakolja a táskáját külföldre költözik. Őt ez sem tántorította el, műhelyében kisebb-nagyobb csodákat hoz létre, sokszor nem is akármilyen kispályás megrendelőknek. Néha el-el gyengül a mindennapok során, hiszen ez a fajta munka nem holmi aktatologatás, egyforma arányban veszi igénybe a szellemi és a fizikai erőt is. Ezekben az időkben ceruzát ragad és olyan  iróniával átitatott karikatúrákat rajzol az életről, hogy az téged is megmosolyogtat, ha rákeresel blogjára, mert, hogy azt is ír. 
(Attila blogja)

Pár éve, egy napon úgy ébredt, hogy azért még sem hagyná elvarratlanul azt a bizonyos zenei szálat. Szerszámokat ragadott és megépítette saját, házi studióját. Ezután ismretük meg őt, amikor beléptünk két keze által alkotott birodalmába, csak ámultunk és bámultunk.

(Attila és a srácok épp a dalokon dolgoznak)

Ebben a tündérmesében csak az a bökkenő, hogy környezetében nincs egy olyan lélek, aki értékelni tudá ezt az egészet. Ezért is döntöttem, úgy hogy megosztom veletek történetét (legalább is belőle egy töredéket). 
Bevallom első alkalommal elkerekedtek szemeim, amikor megérkezdve hozzá a csirkefarmokon átcikázva megérkeztünk az ő épületéhez. Persze ennek már jó pár éve. Azóta saját útat és bejáratot épített magának, külön szakadva a farmtól.  Most ez egy olyan hely az életemben, ahová mindig szívesen visszatérek, amikor csak alkalom adódik rá. Eddig minden alkalommal fájdalmasan vettünk búcsút Attillától, miközben integetve kihajtottunk udvaráról, elszakadva a határokat nem ismerő jóindulattól, meg a lelket gyógyító csendtől, ami az olykor zajos kis studiót gyűrűként öleli körbe.


   (a helyszín Attila konyhája, épp a dobosunkat próbáljuk bevezetni a zacskós leves titkos rejtelmeibe)