Épp a Stairway to Heaven búg a fülesemben. Annyira másnak tűnik minden , olyan mintha egy fitert dobnék az egészre. Sokkal szebb, sokkal jobb.  Nem kell hallanom, hogy miről csacsognak körülöttem az emberek, tudom, hogy a legfőbb téma a koronra. Látom, ahogy magyaráz, ahogy az arca egyre drámaibb árnyalatokba  kapcsol. Ez van, mindig van amiről beszélni, amitől félni, amit felfújni. A nap kibújik a felhők mögül, én meg  a Stairway to Heavent hallgatom. A pali arról énekel, hogy van egy nő, aki mindent aranynak hisz, majd abból lépcsőt épít a mennybe. Minden bolt zárva van, de ő úgy is megszerzi azt amire szüksége van (és nem a lisztről meg a budipapíról beszélek). A lelke máshová vágyódik, de a hangok azt suttogják, hogy ha sikerül eljutnunk az Értelemhez, akkor egy új kezdet vár ránk. Két útból választhatunk, a változtatás lehetősége a kezünkben van. Nem akarok órákat elmezgetni, egyszerűen csak, úgy érzem, hogy ez a mai reggelhez legjobban illő háttérzene. Amikor erre a felismerésre jutok még inkább felpattintom a hangerőt, enyhült szívvel tapasztalom, hogy megtaláltam a gyógyszerem erre a megbolondult helyzetre.

Amikor a dalnak vége lesz, felpattanok a tizennégyesre és elkezdődik egy másik nóta. Remélem sikerül ezen a filteren át végignéznem ezt az őrületet, sosem szívesen álltam be a sorba (semmilyenbe sem), most sem tervezem. Csak akkor látjuk meg a helyzet valódi súlyosságát, ha majd a maszkok mind lekerülnek és nem leszünk képesek szemrebbenés nélkül tükörbe nézni...